A gazdasági verseny egyik hatékonyságnövelő megoldása a tervezett elavulás. Ez mostanság lett divatos példa, pedig már alaposan meghaladta a világ, és jóval kifinomultabb megoldások is léteznek. Ha megnézzük a termékek világát, és abban a fogyasztói piac befolyásolásának történetét, akkor jellemzően gazdasági válságokhoz köthetőek az újabb és újabb megoldási módszerek megjelenései. Ilyen kronologikus lépéseken végigvezetve mutatom be a termékvilág alakulásának 100 évét.
– Az első lépések a termékek életciklusaival függtek össze. Az első élettartam-szabályozó lépéseket a villanykörte-gyártók hozták meg. 1920-ban, az I. világháború utáni gazdasági helyzetben, Genfben, létrehozták a Phoebus kartellt, amely keményen ellenőrizte, hogy a villanykörték élettartama ne lépje túl az 1000 üzemórát. Ezzel a megoldással elképesztően felment a villanykörtések üzlete, hatalmas árbevételekre tettek szert.
– A második lépésre az 1929-30-as világválság miatt került sor. Ekkor egy New Yorki pasas — tanulva a villanykörtések példáján —, azt javasolta, hogy minden termék életét törvényben kellene behatárolni, azaz, jogi eszközökkel kellene az embereket fogyasztásra kényszeríteni. Javaslatában az is ott volt, hogy a lejárt élettartamú cuccokat le kellett volna adni állami termék-megsemmisítő üzemekbe. Ezt végül nem vezették be, de sok gyártó állt át az élettartam-tervezésre.
– A harmadik lépésre a II. világháború utáni gazdasági helyzetben került sor. A hidegháború egyik eszköze lett a tervezett elavulással felfokozott fogyasztás. A megoldást már nem csak a behatárolt élettartammal biztosították, hanem marketingkommunikációval is. Kommunikációs eszközökkel érték el, hogy az emberek ne is akarják megtartani a régi termékeiket, hanem vágyjanak az újabb és újabb termékek megvásárlására.
– A negyedik lépést alig vettük észre, mert beleolvadt a hidegháború végébe, pedig lényeges. A megoldást Lee Iacocca, a Chrysler vezére hozta, még az 1970-es években: „Az emberek bármennyi pénzt hajlandóak elkölteni, ha takarékosságról van szó.” Példáját követve, az 1980-as években, megindult a takarékosság korszaka, aminek egyik látványos példáját ismét a fényforrás-gyártók adták, azzal, hogy kivezették a hagyományos izzókat a piacról, és helyette, takarékosságra hivatkozva, bevezették az egy, sőt, néha két nagyságrenddel drágább fényforrásokat, az árváltozásnál kisebb mértékű élettartamtöbbletet biztosítva.
– Az ötödik lépés a hidegháború miatti átrendeződés időszakában történt meg. Megszűnt a kétpólusú világ, helyette kialakult a sokpólusú verseny. Megalakultak az új államszövetségek. Épül az Afrika Unió, a Dél-Keletázsiai Államszövetség, a Dél-Amerikai Államszövetség, a Maghreb Arab Unió, az Európai Unió, az oroszok is szervezik a volt szovjet utódállamok egy részével a szövetséget stb. és ne felejtkezzünk meg Kína, illetve India roppant erejéről se. Ennek folyományaként ma 10-12 pólusú hidegháborúról beszélhetünk. Ez a helyzet beszűkítette a nagy nyersanyagigényű termékek lehetőségeit is, és a világot belekényszerítette az elektronizáció fokozott fejlesztésébe.
Az elektronizáció felszínre hozott egy sajátos problémát, ami kihat a termékek szervizelhetőségére is, azaz, a javítás a korábbinál még több magasan képzett embert igényelne. Ez a probléma már az 1970-es években észlelhető volt, de mostanra teljesedett ki. Mivel nincs kellő számú szakember, ráadásul az ő drága szakértelmük nincs arányban a javítandó szerkezeti rész által megtermelhető haszonnal, még erősebbé vált a komplett modulcserére alapuló javítási munka. A drága modul cseréjét, kis munkaerő-befektetéssel lehet elvégezni, tehát jó hasznot termel a javítás is. Sok esetben már nem modult cserélnek, hanem a komplett berendezést váltják egy újabb termékre. (Lásd a mobiltelefonok vagy a számítógépes nyomtatók világát!)
– A hatodik és eddig az utolsó lépést épp most éljük meg, a XXI. század II. évtizedében. Bár még mindig itt vannak velünk a mesterségesen korlátozott élettartamú termékek, a takarékossággal manipulált termékek és a komplett modulcserére kényszerítő termékek, új pénzkihúzási technika fejlődik, amely egyben a sokpólusú gazdasági versenyben való szerepünket is „röghöz-kötötté” teszi, és ez a hálózatfüggés.
A mai termékek gazdasági szerepe nem a korábban bemutatott élettartam-szerepükkel, vagy javíthatósági sajátosságaikkal húzzák ki a pénzt a zsebünkből, hanem a hálózathoz való tartozás megfizetésével. Erre jó példa a városi kerékpárok vagy rollerek esete, amelyek működőképességét hálózati rendszerben biztosítják. Nem csak a műszaki cucc időarányos használati díját kell megfizetni, hanem az azt üzemeltető hálózat díját is, de ebben a konstrukcióban a műszaki cucc már csak ürügy a hálózaton beszedhető pénzek megmozgatásához.
Új, szinte lázadó magánemberi igényként jelentkezik javíthatóság, ami olyan természetes emberi érdek, ami szembeszáll a mai termékvilág miatti kiszolgáltatottsággal. Mostanra ébredt öntudatra az a sokaság, aki jövőt lát a tartós termékekben, hiszen mára elmúltak azok a lehetőségek, amelyek a modernizmus végén még megvoltak, amikor még lazán meg tudtad bütykölni például az autódat. Ma már az alkatrészek többségéről annak funkcióját sem fogod felismerni. Így van ez már a legtöbb szerkentyűnkkel, teljesen mindegy, hogy az micsoda. Lehet szenzoros vízcsap, programozható konyhai sütő, vagy éppen a gyerek valamilyen elektronikával szabályozott játéka, az összetettségük miatt már nem áttekinthetők egy átlagosan művelt ember számára.
Az itt bemutatott dolgok mindegyike olyan megoldás, amely folyamatosan pörgeti a fogyasztónál lévő pénzt és ezzel fokozza a gazdasági teljesítményt. A gazdasági teljesítmény pedig alapjaiban határozza meg az adott állam vagy államszövetség pozícióját. Ebben a helyzetben az állampolgárként élő egyének sorsa is függ attól, hogy ők mennyire aktív fogyasztók. A példaként említett javíthatóság iránti igény olyan problémát feszeget, amely magánemberi indíttatású, és amire jól építenek az úgynevezett nem növekedési ideológiák. A nemnövekedés gondolatköre jól jelzi, hogy a növekedés már nem folytatható a termelés és kereskedelem eddigi megoldásaival, hiszen végesek az erőforrások. Ezzel együtt a nemnövekedés jó ideológiai eszköze annak, hogy egy-egy gazdasági régiót meggyengítsenek a gazdasági versenyben, méghozzá a fogyasztói kedv visszafogásával. A nemnövekedés tehát az új, sokpólusú gazdasági verseny, a globális hidegháború hatékony ideológiai támadóeszköze is. Ebbe a nemnövekedési ideológiai eszközrendszerbe illeszkednek egyes jól specializált ideológiák és mozgalmak is, mint például a radikális zöld mozgalmak, a klímakatasztrófát hirdető mozgalmak, vagy a vegán életideológiák. Ugyanezek az ideológiák viszont alkalmasak egyes termékterületeken elérni a felfokozott fogyasztást is, tehát kétélű, kétarcú helyzetet teremtenek.
Tény, hogy a növekedés abban eredményes volt, hogy azzal nyerjen a nyugati világ a szovjet birodalommal szemben, de az akkor alkalmazott megoldások ma már több gondot okoznak, mint amit megoldanak. Marad a nagy kérdés, hogy hogyan lehet erre az ellentmondásos helyzetre józan megoldást találni. Kérdés tehát az, hogy egyrészt miként lehet biztosítani a gazdasági versenyben a jó pozíciót, és másrészt, miként lehet a rendelkezésre álló erőforrásokkal fenntartható módon gazdálkodni. A kettő egymást szinte kizárja. Ebben az ellentmondásos helyzetben kell tehát az egyének érdekeit is jól érvényesíteni.
Tasnádi György
belsőépítész, bútor-designer