Az alábbiakban egy tagunk írását közöljük.
Az egyik barátom egy román keleti határ menti kis zsákfaluban élte gyerekkorát. Amikor megszületett 97-ben se gáz, se csatorna nem volt bekötve hozzájuk. Áram is hébe-hóba, akadozott az ellátás. Így ne csodálkozzunk, hogy a 21. század második évtizedében ott, még nem volt kiépülve a „halottipar” sem. Amikor a barátom nagymamája haldokolt magához hívatta az unokáját. „Fiam, te vagy a legértelmesebb a családból, ha meghalok a következőket kell csinálni.” Elmondta hogyan ravatalozzák fel, percről percre óráról órára mi a teendő. Milyen ruhába temessék el, az hová van felakasztva. Milyen énekek legyenek a temetésén. Kiket hívjanak meg, meddig legyen felravatalozva. Kihez menjenek koporsóért, kit kérjenek fel a gyászszertartásra, és illik befizetni a megmaradt egyházadót. Elmondta mi a teendő. Mert a halál a minden napok valósága. Attól, hogy tagadjuk, hogy nem veszünk róla tudomást ott van, eljön mindenkiért. Ha nem beszélünk róla, és amikor eljön egy szerettünkért csak félelem fog eltölteni minket. Mi a teendő? Mihez kezdjek? Természetesen erre a területre is létre jött egy ipar. Kellő mennyiségű pénzzel leveszik a vállunkról a terhet. Bízzuk a profikra, ők megoldják! Mama nem lélegzik. Hívjuk a mentőket, megállapítják a halál beálltát. Berakják egy zsákba, tepsire teszik. Divat hamvasztani. Innentől kezdve a szerettünk arcát többé sohase látjuk. Pedig igény lenne rá. Mert ha elmarad, jönnek a kísértetek.
„Márpedig kísértetek nem léteznek!” Mondhatnánk, pedig létezhetnek kísértetek, ha megfogjuk lényegüket definiáljuk őket. Mi is az a kísértet? Hát nem az a ködös homály, derengés ahogy megjelenítik a vásznon. A nagymama meghal, teste elenyészik. De a háza itt marad. A vagyontárgyai, minden tulajdona. A szokásai, a mondásai, mit hogyan szeretett csinálni. Igen, a családot még sokáig fogja kísérteni a nagymama után maradt űr. A teste már nincs, de az még mindig a mama háza. A mama könyvei, a mamának az étkészlete, amiből vasárnap ettünk. Ez az étkészlet minden alkalommal, amikor a család eszik belőle meg fogja idézni a nagymama emlékét, szokásait, a szellemét. Kísérni fog minket az emlékezete!
Az ember szokásait a szükség szüli. Az utolsó lélegzet után megkezdődik egy versenyfutás. A testrészeink, sejtjeink sorra esnek szét. A bennünk élő mikrovilágnak ez a leghatalmasabb lakoma, amin valaha részt vettek. Ez szörnyű büdös, de ezek a mikrobák azért szolgáltak minket egész életünkön át, hogy a végén ezen a lakomán részt vegyenek, szaporodjanak és új apró életek sokaságát teremtsék meg. Halálunk pillanatában már az új élet születik belőlünk. Ez az élet azonban rettentő veszélyes a megmaradt embertársainkra. Ezért emberemlékezet óta elföldelik, eltemetik az emberek hozzátartozóikat haláluk után. Ez a cselekmény rituálék sorával forrt össze. Búcsúztatjuk a halottat, és készítjük fel a hátra maradt élőt az élet további folytatására, most mar nélküle. A ravatal, a koporsószeg beverése, a föld rátétele, a siratóasszonyok sírása. Mind-mind funkcióval rendelkező rítus. A funkciója pedig az, hogy sírjunk. Gyászoljunk. Tanuljuk meg, hogy nincs. Engedjük el, és folytassuk tovább az életet. Nélküle. Mert az megy tovább.
Mi történik, amikor a rítusokat kiiktatjuk, elfelejtjük?
Sajnos-nem sajnos, de ezek a rítusok egybe forrtak velünk. Évezredek alatt beleivódtak a génjeinkbe. Hogyan? Aki gyászol, továbblép. Folytatja életét. Szül újabb gyerekeket. Tovább adja génjeit, amelyek képesek voltak arra, hogy gyászoljon. Aki nem tud gyászolni, nem lép tovább. Egy anyának meghal az első gyermeke. Tragédia. Benne ragad, a kudarc, a fájdalom felemészti. Nem szül több gyereket. Kihal a vérvonala. Csak az a vérvonal él tovább, ahol tudnak gyászolni. Az evolúció így is dolgozik.
A halottakból lehet bizniszt építeni, jól keresni rajta. Azonban vegyük észre, „eltakarítani a hullát” csak egy része a folyamatnak. A személy, aki most halott évtizedekig része volt életünknek. A testét, az anyagot egy pillanat alatt eltüntethetjük. Amit azonban örökül hagyott még sokáig velünk fog élni. Erre nincs specialista, aki jó pénzért megszabadíthatna ettől. Bocsánat. De van! Pszichológusnak hívják, aki úgy nevezi a „kísértetet”, hogy poszttraumás stressz.
Miért történik mindez? Miért jön a hullaszállító? Miért megyünk pszichológushoz egy szerettünk halála után? Miért fizetünk most mindezért? Azért, mert ez az ára annak, hogy feladtuk közösségeinket, hagyományainkat. Mit kaptunk cserébe? Kényelmet?
Én, az egyén nem elvesztettem a tudásom, hogyan kell a halált kezelni. Azt sosem kaptam meg, mert azt a tudást a közösség birtokolta. Most ezekért a tudásokért fizetni kell. Kőkemény valutával.
Kőkemény valutával fizetünk akkor is, amikor hatalmas sírkövet emelünk szeretteinknek. Mert ő kérte, vagy mert a család szeretné? Mindegy. A halott, még sírjában is vetélkedni szeretne. A család hordja rá a gyertyát, és panaszkodik mennyivel emelkedett az ára az élő virágnak. Ami elhervad pár nap múlva. Ha nem fizetsz, 25 év után kiforgatnak még „örök nyughelyedről” is. Így hát szegény az a család, aki csak így tud „megemlékezni” halottairól. Aki csak egy sírhelyet látogat, annak már nem fogják a sírhelyét látogatni.
Minek is menne bárki is temetőbe, amikor lehet ez idő tájt jelmezes buliba menni. Miért kell szomorúnak lenni akkor, amikor szórakozhatnánk is? Miért ne lehetne ez is egy vidám ünnep? Kérdezné a gyökértelen hedonista. Azért, mert ha minden jó és happy, mi a mértéke és minősége a jónak? Honnan tudom, hogy jó, mihez képest jó, és mennyire jó? Megemlékezek a halálról, mert elfogadom, és tudom azt, mi történik velem akkor, amikor odaérek. Csak egy nap emlékezés! Így ennek a szomorú napnak a fényében minden más ünnep ünnepibb lesz. Azonban a túl sok jónak meg lesz a böjtje és sírás lesz a vége. Nekem még ezt mondták otthon.
Humanists Hungary – About us