Túlélők és kihaltak: az evolúció nyertesei és vesztesei – előadás Darwin születésnapja alkalmából

Írta: Fülöp Tímea 2019.02.18

Charles Darwin, angol természettudósra, az evolúcióelmélet egyik kidolgozójára és névadójára emlékeztek születésnapja alkalmából február 12-én, a Magyar Humanista Társaság szervezésében tartott előadáson, a Szent-Györgyi Albert Agórában.

Az evolúció tudományos eredményeinek hagyományos ünnepén a résztvevők Prof. Dr. Sümegi Pál geológus, régész, az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem Földtani és Őslénytani Tanszék tanszékvezető egyetemi docensének előadásában hallgathatták meg a Föld evolúciós fejlődésének történetét.
Az esemény moderátora Dr. Györgyey János növénybiológus, az MTA Szegedi Biológiai Központ Növénybiológiai Intézetének főmunkatársa volt. 

Az alábbiakban a Túlélők és kihaltak: az evolúció nyertesei és vesztesei című előadáson elhangzott érdekességekből szemezgettünk.

Földtörténeti szempontból evolúciónk egyik fontos állomása volt a negyedidőszak, mely két és fél millió évvel ezelőtt kezdődött és máig is tart. Ugyanis, ekkor emelkedett ki az egész fajunk az állatok közösségéből. A harmadidőszakban kezdődött lehűlés tovább fokozódott, így a negyedidőszak első részében, a jégkorban (pleisztocén) nagyméretű eljegesedés történt a Föld mindkét sarkvidékén. A zord éghajlat azonban nagy megpróbáltatás volt az élőlények számára, több faj kipusztult, a jeges területeken csak kevés hidegtűrő faj maradt fent, például a mamutok. 

A déli mamut még meleg, nedves környezetet és buja növényzetet kedvelő faj volt, a hűvösebb klímához alkalmazkodott populációiból fejlődött ki a sztyeppei mamut a pleisztocén elején. A sztyeppei mamutok voltak a később megjelent gyapjas mamutok ősei Eurázsiában. Ezek a hatalmas állatok akár 300 – 500 kg-ot is nyomhattak, de kialakult a faj törpenövésű alfaja is, amelyek maximum embermagasságúak voltak. A barlangrajzokból nyert bizonyítást az ősember létezése, sőt az is, hogy az ősember együtt élt a mamutokkal. Afféle házi kedvencként tartották, azonban, ha a szükség rávitte őket, megsütötték, és megették a mamutokat.

A közhiedelemmel ellentétben, a mamutok nem haltak ki a felmelegedéssel, az orosz Távol – Keleten megmaradtak, a 23. egyiptomi fáraó idején még éltek, míg végül Kr. e. 1500 környékén végleg kipusztultak. Ma azonban japán és orosz kutatók fogtak össze annak érdekében, hogy az indiai elefántból klónozzák a mamutokat, ami számtalan etikai kérdést vet fel. 

Ha elefántcsontot vásárolunk Kínában szuvenírként, 95% esélye van annak, hogy mamutcsontból készült faragványt veszünk, ugyanis amikor Kína megadóztatta a kelet – szibériai népeket, azok sokszor mamut agyarakkal fizették ki őket.

A Kárpát – medencében is nagy számban voltak jelen a mamutok, sőt Magyarországon is megtalálhatóak voltak. Elsősorban az Északi – középhegység peremén, de az Alföldön is éltek. Az első mamut lelőhelyet Szeged – Öthalomnál találták, 1935-ben itt ásták ki az első leletet, a szegedi egyetem kutatói.

Az ember fejlődésében nagy szerepet játszott a biológiai szelekció: ugyanis csak az erős, nagy teherbírású férfiak tudták elejteni a zsákmányt – a gyengébbeket megölték a vadállatok -, s ezután a zsákmánnyal akár 400 – 500 km-t is gyalogoltak (napi 50-100 km-t), hogy hazavigyék azt a családjaiknak. Ha a vadász nem volt elég rátermett, a családja is éhen halt.

Az ember jelenléte igencsak problematikus a Földön. Kihasználjuk a természet adta összes erőforrást, miközben egyre nagyobb embertömeget próbálunk eltartani a bolygón. Meg kell változtatnunk a kultúránkat, ha fenn akarunk maradni! Példaként megemlíthetjük az amazóniai indiánokat, akik rájöttek, hogyan változtassák meg a talaj szerkezetét ahhoz, hogy az termékeny legyen. Gödröket ástak a laterit, vörös talajban, azokba csontokat és faszenet kevertek, majd megérlelték, s a végeredmény egy fekete színű termőképes talaj lett. Lehet, ez a túlélésünk esélye, a talaj termőképességének megváltoztatása, hogy el tudjuk tartani a Föld egyre növekvő népességét.
Az amazóniai indiánok kultúrája 3000 éven keresztül fennmaradt, kipusztulásukhoz valamilyen gombabetegség vezetett, mely megtámadta a törzset és teljesen megsemmisítette azt.

2,5 millió éve élt a Földön a Homo habilis, vagyis köznapi nevén az előember. Vajon, hogyan voltak képesek boldogulni, túlélni, ezek a csenevész, gyenge előemberek a vadállatokkal szemben? Őseink hihetetlen módon egymásra voltak utalva, túlélésüket a horda szellemnek, az egymásba vetett bizalomnak, a csoportos életmód védelmének, összetartó erejének köszönhették. Hiszen a vadvilágban is elesett az az oroszlán, hiába csúcsragadozó, amely egyedül vette fel a harcot például egy falka hiénával.
Így a csoportszerkezet kialakítása nagyban hozzásegítette őseinket a túléléshez. Erre példa Ülő Bika, egy sziú indián harcos története, aki mintegy 1200 sziú harcosával megsemmisítő győzelmet aratott az amerikai hadsereg George Armstrong Custer által vezetett 7. lovasezrede fölött (Little Bighorn-i csata, 1876. június 25.). De Ülő Bika jelentősége nem is csak győzelmében rejlik, hanem ami ezután következett. Az indián harcos az amerikai kormány megtorlása elől Kanadába vezette a törzsét, kétezer nőt és gyereket, úgy, hogy az út során egyetlenegy embert sem veszített. Ezt leleményességének köszönhette, ugyanis egy olyan alakzatban vezette a népét, mely védelmet biztosított a törzs tagjai számára. Egyenlő oldalú háromszöget alkotva haladtak, ahol maga Ülő Bika volt középen, körülötte a nők és a gyerekek, kívül pedig a háromszög alakzatot tartva haladt a többi férfi. Ezt az alakzatot azóta is vizsgálják, sőt, az amerikai hadsereg nyílt terepen való haladásnál alkalmazza is. Ez az úgynevezett Gyémánt alakzat, amelyet egyébként megfigyeltek a csimpánzok viselkedésében is.

A Homo erectus, a Homo habilisból fejlődhetett ki, mintegy 1,8 millió évvel ezelőtt jelent meg és kb. 200 ezer évvel ezelőtt tűnt le. Afrikában alakult ki, de eljutott Ázsia és Európa területeire is. Ezeknek az előembereknek az életében fontos szerepet játszott a vadászat, a szertartás rendszer kialakítása, különösen a férfivá válás rituáléja.
Ezeknél a szertartásoknál nagy szerepet játszott a társadalmi szelekció, az erős, életrevaló tagjai maradtak életben a törzsnek, a gyengébbek elhullottak. Ezt a célt is szolgálta a férfivá válás rituáléja.
Polinéziában például a 12 éves fiúk férfivá avatása úgy zajlott, hogy önszántukból fel kellett mászniuk 30 méter magasba az avatóhelyre, majd indát kötöttek a lábukra, amely végéhez egy rugalmas keresztlécet rögzítettek, ezt követően pedig saját akaratukból le kellett ugraniuk, mintha bungee jumpingolnának. Aki megtette, az férfinak számított, és például házasodhatott. De, ha az öregek úgy ítélték, hogy a fiú gyenge, idegrendszeri problémákkal küszködik, kissé merev keresztlécet rögzítettek az inda végére, a fiú a földbe csapódott és meghalt. Így biztosították, hogy az erősek maradjanak életben és belőlük szülessenek az utódok.
A maszáj törzsnél szintén 12 évesen léphettek a fiúk a férfikorba. Itt a gyereknek le kellett döfnie egy oroszlánt. A busmanoknál egy kis nyíllal megsebzett antilopot kellett üldöznie a fiúnak, akár 40-50 km-en át, majd ki kellett állnia az úgynevezett csend próbát, melynek a lényege, hogy napkeltétől napnyugtáig ki kellett állniuk a Kalahári sivatagba, ahol napközben akár 60 fokos is lehet a homok, ezért a fiúk fél lábon állva végezték a gyakorlatot, hogy ne égesse mindkét talpukat egyszerre a homok.  

A neandervölgyi ember mintegy 200-250 000 éve jelent meg és kb. 28 000 évvel ezelőtt tűnt el. Európa és a Közel-Kelet egyes területein élt, az utolsó időkben a mai emberrel (Homo sapiens) egy időben és helyen. Köznapi nevén az ősemberek közé tartozik.
A neandervölgyi emberre már jellemzőek voltak a kőeszközök készítése, a temetkezési szertartások, és a kannibalizmus is.
A  Pápua Új-Guineához tartozó Salamon-szigeteken élő törzsekben például megették a törzs idős tagjait, akik számára ez megtiszteltetés volt, számkivetettnek számított, akit nem fogyasztottak el. Az elfogyasztott öregek koponyáit ugyanis megőrizték, a lakomákon elővették őket, akár 10-15 generációval visszamenőleg, így emlékeztek meg róluk.  

Nem szabad elfelejteni, hogy a modern ember (homo sapiens) migrációval hódította meg Európát. A migráció Afrikából indult, 90 ezer évvel ezelőtt érte el a Közel – Keletet, 40 – 44 ezer éve pedig már Európában járt. A modern ember Afrikából kivándorolva találkozott más emberfajokkal (vagy alfajokkal), mint a neandervölgyi ember, akikkel a genetikai nyomok alapján keveredhettek. A neandervölgyi ember 28 ezer éve tűnt el véglegesen.

A modern ember megjelenése nagyon komoly változásokat hozott. Létrejött a család, és a nemek közötti gazdasági egyenlőség kialakult. A nők nagyobb szerepet kaptak, már a vadászó férfi nélkül is képesek voltak túlélni. Az emberiség létszáma elképesztő ütemben növekedni kezdett: felső paleolit szinten 1 millió ember élt a Földön, mezolit szinten már 2 millió ember, a neolit forradalommal pedig az emberiség elérte a 10 milliós létszámot.

Azt nem lehet megmondani, hogy melyik nép vagy kultúra emelkedik fel, de minél gazdagabb egy kultúra, színesebb, annál tovább marad fenn. Minél homogénebb utat választ egy nép, minél jobban törekszik az egyformaságra, annál nagyobb a veszélye a kihalásnak. Korábban egyetlen társadalom sem tette olyan szinten tönkre a Földet, hogy lehetetlenné tette volna a belőle sarjadó generációk létét. Nekünk lehet, hogy sikerült. – fogalmazott Sümegi Pál

A Föld készletei ugyanis 2035 – 2045 között nagyjából az ipari társadalom számára kimerülnek, tehát megérett az idő a változtatásra. Társadalomkutatók szerint a Föld 10 – 12 milliárd embert bír el. Most tartunk 7,6 milliárdnál. Az biztos, hogy az emberiség túlélésében nagy szerepet fog játszani, hogy mennyire lesz sikeres az élelmiszer megfelelő elosztása, ami már most is nehezen teljesíthető célnak tűnik, de ellensúlyozná a megfelelő önellátás kialakítása, és a munkakultúra megteremtése.

eredeti megjelenés: 2019-02-18, http://csongradhir.hu/tulelok-es-kihaltak-az-evolucio-nyertesei-es-vesztesei-eloadas-darwin-szuletesnapja-alkalmabol/

Kategória: Sajtóvisszhang | A közvetlen link.