A lángokban a gyűlölet nem hamvad

Két esztendeje, 2019. április 15-én este, 19 órakor kigyulladt a párizsi Notre Dame. Szinte azonnal megjelentek erről a hírek mindenféle fórumon. Ez a tragédia megrázó volt és nagy veszteség. Valamiféle büszkeség jelent meg a szívemben akkor, amikor Szeged városa segítő kezet nyújtott a helyreállítások érdekében. Tudni kell, hogy a szegedi „nagy” árvíz, 1879 márciusában majdnem teljesen elmosta a várost, az épületek túlnyomó többsége megsemmisült. Szinte egész Európa, sőt a világ távolabbi országai is Szeged megsegítésére siettek, így sikerült újjáépíteni a várost. Szeged mai körutas-sugárutas városszerkezete ekkor alakult ki. A népnyelvben a Nagykörútként nevezett főutat szakaszonként más és más nagyvárosról nevezték el, hálából a segítségükért. A Bécsi körúttal kezdődik a sor, azután következik a Moszkvai körút, utána a Londoni, a Párizsi, Berlini és a Brüsszeli körút, majd a Római körút átfut a Tiszán, és Újszegeden a Temesvári körút zárja jelenleg a sort. Nem feledendő, hogy segítettek még a szerbek, a törökök, a kínaiak, a japánok az indiaiak és a perzsák is. Úgy vélem, ilyen történelmi múlttal a háttérben példaadó, hogy Szeged volt az első város, akiknek automatikusan Párizs megsegítése volt a szándékuk.

Forrás: Francois Guillot/AFP/Getty Images

A Notre Dame katasztrófája azonban nem csak a segítő szándékokat aktivizálta, hanem a gyűlölködők agressziójára is okot adott. Sokaknak örömtüzet jelentettek azok a végzetes lángok, hatásukra felbőszült büszkeséggel írogattak a Facebook fórumain arról, hogy milyen jó, hogy végre leégett a kereszténység eme emléke. Így történt ez például Ateizmus csoportban is, ami a tagjaik között hatalmas törést okozott. Sok ateista hagyta el ezt a virtuális közösséget, mert a moderáció teret engedett ennek a gyalázkodó, mások kárán ünnepi tort ülő hangulatnak.

A hamar eszkalálódó konfliktusban sokan érezték az érett szellemiségű moderáció hiányát. Sokan próbálták elmondani, miért káros ez a gyűlölködés. A fokozódó hangulatban voltak, akik a türelmük végére értek, és keményebb hangon próbáltak rendet tenni. Íme egy példa, miként fogalmazott nyitóposztjában az egyik csoporttag:

Aki szerint vicces az égő Notre Dame, azt az adminok helyében én bannolnám ki innen a picsába. Ateisták vagyunk, nem proli, suttyó senkiháziak, engem az ilyenekkel ne vegyen egy kalap alá senki.”

A gyűlöletkeresők azonnal riposztoztak, késlekedés nélkül igyekeztek megértetni, hogy őket nem lehet rendreutasítani. Íme az egyik válasz, ami jól mutatja a helyzetet:

Egyebként meg kurvára nem az miatt kéne sírni h műemlékek tárgyak stb veszett oda a tűzben vagy hogy egy szánalmas építménynek egy része ment a kukába. … Bassza meg a notre dame es bassza meg az összes műtárgy ami ott égett. …”

Sok hasonló, ellentétektől izzó beszélgetést lehetett olvasni akkoriban a különféle médiumokon.

Ilyen gyűlölet-megnyilvánulásokra bőven találhatunk példát a vallásos oldalon is, természetesen azokra nem a Notre Dame leégése adott alkalmat, hanem valami más, sokszor jelentéktelen ügy. Sokunk keserűen megélt élménye, hogy egyes vallásosak, akár az életünket fenyegető gondolatokat is képesek kimondani, üzenetként leírni. Úgy vélem, ezek egyike sem a világnézetből fakad, sokkal inkább a hiányokkal küzdő személyiségek keresnek maguknak konfliktusokat, hogy kiéljék a komplexusaikból fakadó igényeiket. Az ilyen hívők a vallásos közösségekben fertőznek, azok pedig, akik az ateistákkal szimpatizálnak, a vallásoktól mentes csoportokba tolakodnak be a maguk személyes konfliktusaival.

Ilyen jelenségekkel nem csak a hívők és az ateisták közösségeiben találkozhatunk, mert például, ha terítékre kerül a feminizmus, a vegán táplálkozás, a globális felmelegedés, a genderprobléma vagy a gyermeknevelés, akkor sokan, hatalmas érzelmi kitörésekkel képesek egymás kárára nyilatkozni, minden mélyebb tudás nélkül. Jó dolog, hogy kellően sokan vannak a reális világban élő, józan emberek, ugyanakkor érdemes felfigyelnünk arra, hogy meghatározóan nagy igény van az olyan helyzetekre is, aminek ürügyén kiélhetik zűrös ösztöneiket a konfliktusos emberek. Ez a jelenség megmaradhatna a pszichológia problémakörén belül, ha nem kellene számolni egy sor ideológiai szervezet provokáló, rombolásra buzdító tevékenységével. A szervezett gyűlölködés gyűlöletkultúrává fajulhat, ha elvész a béke szándéka a közösségeikből, ha cselekvési előnyt kapnak az agresszorok. A béke az ilyen szervezett provokációktól sérülhet a legkönnyebben, sokszor éppen ott, ahol a béke és szeretet nevében lépnek fel a provokatőrök.

Szerencsére az ateisták nem foglalkoznak természetfeletti, mágikus gondolatokkal, illetve a világnézetük nem szerveződik ideológiává. Az ateizmus tehát nem ideológia és nem vallás, csak egy egyszerű, természetes világnézet, amely a világ bármely kultúrájában hasonlóan jelentkezik, pedig semmilyen szervező erő ezt nem indukálja. Ebből következően az ateistákat ugyancsak nehéz lenne egységsorba terelni valamilyen ideológiai felsőbbrendűségére hivatkozva. Más a helyzet az ideologikus hatalmi területeken, ahol a történelem elborzasztóan sokszor produkált olyan eseményeket, amikor valamilyen eszme nevében épületeket gyújtottak fel, műtárgyakat romboltak le, könyveket égettek el és embereket gyötörtek a kínhalálba.

Először az Óegyiptomi birodalomból ismerhettünk meg ilyen eseményeket. A fáraók és a főpapok közötti hatalmi viszályok következménye sok műtárgyrombolás és gyilkosság volt. Például, Amon isten neve alatt kiteljesedett egy kultusz, amit néhány évszázaddal később, Aton kultusza vert tönkre. Mindkét esetben szobrokat döntöttek le, domborműveket véstek szét, festményeket vakartak le. A bebörtönözöttek sorsáról és a kivégzésekről szükségszerűen kevesebb emlék maradhatott meg a mai időkre.

Aztán a történelem tragikusan sok alkalommal ismételte önmagát. Mivel a mindenkori hatalom szimbólumait a művészek jelenítették meg, az adott hatalmi tényezőkkel leszámoló erők ezeket a műalkotásokat is igyekeztek megsemmisíteni. A könyvnyomtatás elterjedésével a könyvégetések műfaja is elérkezett. Az iskolában a legtöbbet a II. Világháborút megelőző, németországi náci eszme nevében elkövetett könyvégetésekről tanulhattunk. Aztán nagy nehezen eljutottak hozzánk a hírek a szovjetek információs tisztogatásairól, vagy a kínai kulturális forradalom nevében elkövetett könyvégetésekről is.

Kim Ir Szen elvtársai körében, amint éppen mentesítik társadalmukat a burzsoá irodalomtól

Hazánkban 1948-ban, a Dinnyés kormány ideje alatt, a 3500/1948 számú kormányrendelet értelmében államosították a vállalatokat. Ekkor történt, hogy a Zsolnay Gyár tulajdonosainak és vezetőinek eltávolítása után, az új állami vezető elrendelte a kerámia formák és késztermékek összetörését. Ugyan, mit véthettek a csempék, nippek, vázák, tányérok és csészék, hogy a kommunista idea képviselői azonnali hatállyal megsemmisítették azokat? A kommunizmussal szembenálló másik világrend sem volt szelídebb, csak, hogy mást ne említsünk, az ötvenes években az amerikaiak égették a kommunistának kikiáltott könyveket.

Sorolhatnánk még a példákat oldalszám, sőt, kötetszám, de a Közel-Keleten olyan borzalom történt, ami elterelte figyelmünket eme eseményektől. Mindez 2014 és 2017 között történt. Egy ultraradikális iszlám vallási terrorszervezet szétrombolt mindent, ami nem az ő ideológiájukat jelképezte, sőt még a saját gyökereiket is felszámolták, aminek érdekében évezredes műemlékeket is leromboltak. Utóbbiak már az egyetemes történelem pótolhatatlan kincsei voltak, amelyek ideológiai szerepe régen a történelem homályába veszett. Ugye, ha ezeket a veszteségeket látjuk, akkor magától értetődően jön a kérdés, vajon miféle elvakultság munkált bennük, hogy nem látták rombolásuk értelmetlen, önmagukra nézve is káros voltát? Hogyan lehet az, hogy nem értették, tetteiknek nincsen haszna?

Ilyen gondolatok között érkezünk meg jelen korunkba, és láthatjuk, hogy a mi hétköznapjaink is tele vannak olyan indulatokkal, amelyeket kellően hergelve, sokakat lehet eljuttatni a könyvégetés vagy műtárgyrombolás gondolatáig. A szélsőségesek talán meg is cselekednék mindazt, amit elgondolnak e téren. Napi gyakorisággal köpik az arcunkba a tudományellenes, humanizmust gyalázó gondolatokat, és azokat a javaslatokat, amelyek az ateisták jogegyenlőségét kívánják megnyirbálni. Amiként azt az indító példában is láthatjuk, az ateisták között is van bőven radikális szemléletű, akik az ilyen istenes emberekhez hasonló vehemenciával próbálják a hívők világát korlátozni.

A radikálisokkal szinte lehetetlen megértetni, hogy a rombolásban kiteljesedő gondolataikkal, tetteikkel senkinek sem használnak, így saját maguknak sem. Teljesen mindegy, hogy ez a szélsőségesség vallásos vagy istenhittől mentes oldalon szedi az áldozatait. Söpörjünk most csak a saját portánkon! Vajon, hogyan lehetne azzal a néhány megvadult ateistával megértetni, hogy az, ami elavult, az nem olyan dolog, amit feltétlenül le kell rombolni?! Igen, a vallásos gondolatokat elavultnak gondoljuk, és bízunk abban, hogy a humanizmus, különösen a szekuláris humanizmus alkalmas arra, hogy fejlődő irányt adjon az emberiségnek. Humanistaként küzdünk az elmúlt korok értékeinek fennmaradásért, bármikor és bárhol is születtek azok. Küzdünk értük, mert bár a megjelenített ideológiájuk elavult, sőt, sok estben feledésbe merült, de ezeken felül jól láttatják az egyéb emberi értékeket, amelyek sokszor fontosabbak, minta ama ideák, amelyek jegyében azok megnyilvánultak.

Mentik a Notre-Dame értékeit (Fotó: Bertrand Guay / AFP)

Visszatérve a Notre Dame leégésének példájához, engedtessék meg pár gondolat arról, hogy miért fontos e műemlék pontos, korhű újraépítése, minél hosszabb távon való fenntartása! Ennek indoklása megmutatja, miért káros az ideológiai célú rombolás.

A Notre-Dame számunkra már nem az egyházi funkciója miatt érdekes. (Nyilván van sok olyan ember, akinek még ez is fontos tényező.) Ez az épület a saját korszakának olyan úttörő jellegű produktuma, amely már akkor, abban a korai stílustörténeti korszakban harmonikus egésszé, stílusmeghatározóvá vált. Tehát, olyan tervezői-alkotói kvalitás jelenik meg benne, amelyet a későbbi követők sem voltak képesek megismételni. (Érdemes összehasonlítani például a milánói székesegyházzal, amelyik pompájában ugyan messze felülmúlja a párizsi előképet, de emberi-szellemi-alkotói minőségében elmarad tőle.)

Érdekes ez a dóm szerkezettörténeti vagy technológiai szempontból is. A XII. századra kristályosodott ki a boltozatos szerkezetek statikája, amit talán csak a most épülő, spanyol, Sagrada Familia katedrális haladott meg a konstrukciós szemléletével.

Formaképzési szempontból is izgalmas, ahogyan a szakrális funkciókat képes volt a korábbi súlyos monumentalitásból egy könnyed, felemelő hatású formavilágba úgy átvinni, hogy eközben a szerkezeteknek lényegesen nagyobb erőket kellett megtartaniuk, mint a korábbi megoldásoknál.

Fontos még munkaszervezési szempontból is, hiszen az akkori kezdetleges bányászati, közlekedési, technológiai és kommunikációs feltételek mentén ez olyan szintű közös együttműködésen alapuló emberi cselekedet volt, amely meghaladott minden korábbi hasonló próbálkozást.

Talán ennyi is elég ahhoz, hogy érzékeltessem, miért fontos kulturális mérföldkő ez számunkra, függetlenül attól, hogy hol és kik építették fel a Notre-Dame-ot. Fontos műemlék tehát ez, amelyet, ha megnéz az ember, akkor többek között ezeket is felfedezheti benne, amiket látva könnyebb megérteni a nagyszerűségét, majd a későbbi létesítmények értékét, teljesítményét is. Ezért nem ócsároljuk, ezért nem örömködünk az elvesztésén, mert éppen a létezésével segíti megértenünk a kultúránk értékeit. A jelenkorit is!

Ne felejtkezzünk el az egyszerű szépségélményről sem, ami nem a filozófiai fogalmak mentén keletkezik, hanem “csak”, mint egyszerű kvalitásélmény képződik le bennünk! Nem kell, hogy az ízlésünknek megfeleljen, mert az ízlésbeli különbözőségeinken is áthatol az a nagyszerűség, amelyben megvalósult ez a műfajaiban is összetett alkotás.

Amiként a párizsi Notre Dame oly’ csodálatosan képes láttatni a korai gótikus francia társadalom technikai, művészeti, munkaszervezési vagy éppen a gazdasági teljesítőképességét, úgy láttatja saját korát az óegyiptomi műemlékek és műkincsek sokasága is. Aki látta például Berlinben az ókori gyűjteményeket (Pergamon Museum, Neues Museum, Altes Museum), az pontosan tudja, micsoda átfogó és felemelő élmény mindezeket látni és megtapasztalni.

Nem részletezem tovább, hiszen már tökéletesen látható, mi mindent nyerhetünk azzal, ha megőrizzük magunknak és a jövő nemzedékeinek az előző korok értékeit. Ez történelmi hidat képez, amin át kell haladnunk ahhoz, hogy fejlődni tudjunk. Aki mindezt lerombolja a saját ideológiájának egyeduralkodása érdekében, az visszazuhan a fejlődésben. Egy humanista tudja mindezt, azért védi az értékeinket. Védjük még az egyházak által létrehozott műemlékeket és műkincseket is, mert az a célunk, hogy ahhoz képest még korszerűbb, még inkább lényegre ható értékeket teremtsünk. Ezt a szemléletünket általános kulturális értéknek tekintjük, amit jó szívvel ajánlunk más világnézetek képviselőinek figyelmébe is.

Az egymás ellen szított lángokban nem hamvad el a gyűlölet.

Csak az értékek kölcsönös megértése által szűnhet meg a gyűlölet.

Csak az értékek kölcsönös megértése által épülhet ki társadalmi, sőt nemzeti szintű együttműködés, amely fontosabb mint bármilyen idea.

Budapest, 2021.04.14. Tasnádi György

Kategória: Blog | A közvetlen link.