Világunk szépsége a lencse mögül

A fényképészet kapocs a világunk megismeréséhez

Az interjút készítette: Sándor Judit

„Sokan nem veszik észre, milyen szép világ vesz körül bennünket.”

Vass Károly

A valóságot legteljesebben megközelítő ábrázolás rögzítésére való törekvés hívta életre a fotográfiát. Az emberiség nyughatatlan alkotni vágyása sikereként és eredményeként a fényképeszet egyre fejlettebb eszközökkel az emberi szem számára már kivehetetlen spektrumokat is képes bemutatni, elhozza számunkra az élet miniatűr részleteit, vagy éppen távoli részeit.

A fényképezőgépek, digitális kamerák, az egyre fejlettebb mobiltelefonok hihetetlen mértékű és gyorsaságú elterjedésével napjainkban a fényképészetnek, mint tudománynak, és mint művészetnek egyre nagyobb kihívásokkal és megújulásokkal kell szembenéznie. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fényképezés tudománya (beállítás, különleges viszonyok közötti munka stb.) nem lenne kiemelten becsülendő, ugyanakkor a képfeltöltő oldalak elterjedésével és a photoshop alkalmazásokkal már nem kizárólagosan a valóság bemutatása a cél, hiszen minden javítható, változtatható. Emellett nagyon fontos, hogy legyenek olyan alkotók, akik megragadják azt a szépséget és esztétikumot, ami körülvesz bennünket.

Fentiek kapcsán beszélgetünk Vass Károly fotóművésszel a viharvadász szenvedélyéről, a művészeti szabadságról, az asztrofotózásról, a környezetünk megóvásáról és értékmegőrzésről. 

– Kezdjük talán a fény szerepével, mint fontos környezeti tényezővel, hiszen fény nélkül nincs alkotás. Egyszer az alábbi mondatot olvastam Tőled:

„Vallom, hogy fény mindenkié, a fényképezőgép márkája és típusa csak másodlagos.” Tehát felmerült a kérdés, Neked mit jelent a fény művészeti és technológiai szempontból?

– Amióta megvettem az első fényképezőgépemet, azóta figyelem a fényt. Az elmúlt hat év tapasztalata, hogy amelyik fotót ma elszalasztom, az holnap nem jön vissza. A különleges fényviszonyok ritkán ismétlődnek meg. Mondhatjuk, hogy nincs két teljesen egyforma naplemente sem.

Technikai szempontból azt figyelem, hogy az éppen rendelkezésre álló fény hogyan és milyen típusú képekhez használható, művészetileg pedig egyéni választás, preferencia, hogy végül hogyan örökítem meg a témát.

Szerk. megjegyzésként fontos megemlítenem, hogy az Európai Fizikai Társulat kezdeményezésére az UNESCO és az ENSZ támogatásával 2015-ös év volt a fény nemzetközi éve. A kezdeményezés célja az volt, hogy felhívja a figyelmet, a civilizációnk életében kulcsfontosságú a fény. A nemzetközi év egyebek mellett kulturális, tudományos, technológiai, és művészeti szempontból kívánta bemutatni, elemezni, megismertetni a fénnyel kapcsolatos technológia az életünkben.

Ehhez kapcsolódóan fontos arról is beszélni, hogy az emberi és a technikai civilizáció gyors fejlődése oda vezetett, hogy annak a fénynek a mennyisége, amit a városok pazarló világítása jelent, közvetlen környezetkárosító tényezővé vált. A hatalmas mennyiségben elhelyezett világítótestek miatt a várostól távoli természeti környezet fényterhelésének rohamosan emelkedett, ami miatt kissé nehézkes találni fényszennyezés nélküli területet, ami akár egy csillaghullást megfigyelő éjszakai élményt is csökkent. Nem csak a szemünk számára kihívás ez, hanem fényképezés szempontjából is.

– Fentiek alapján mi a tapasztalatod, nehéz megfelelő helyszínt találni az éjszakai/ asztrofotókhoz, a fényszennyezést el tudod kerülni? Illetve az érem másik oldalát nézve vannak-e a fényszennyezést megörökítő műveid, egyáltalán ez szabad-e egy asztrofotósnak a fényszennyezést, mint pozitív látványelemet felhasználnia az alkotásban?

– Nehéz, de nem lehetetlen megfelelő helyszínt találni. A dél-alföldi tanyavilágban is található néhány olyan terület, amelyet én csak „csillagos-ég rezervátumnak nevezek”, mert ott az átlagosnál jobban megfigyelhető az éjszakai égbolt.

A nagyobb városoktól elég már 25-30 kilométerre elautózni, hogy ilyet találjunk, azonban fontos, hogy a fotózás előtt nappal is megismerjük a terepet, hogy korom sötétben ne érjenek meglepetések. Vesztettem már el zseblámpát egy szikes tó közepében, és tévedtem el ugyanazon okból kifolyólag, tehát a helyismeret sem jelent 100%-os biztonságot ilyen szituációban.

A fényszennyezést teljesen elkerülni azonban nem lehet, a horizonton narancsos fényben úszó közelebbi települések fényei akár egy-egy téma esetében háttérvilágításként is használhatóak.

A fényszennyezés egyik nagyon jó példája, hogy ha egy párás, felhős éjjelen Szeged felé tekintünk (pl. a Maty-érről), akkor a Dóm kivilágítása nagyon szépen színezi meg a felhőket, ha szabad azzal a párhuzammal élni, hogy már-már a Batman filmeket idéző segélyhívóként jelenik meg.

– Az asztrofotózásnak is több ága van, Te hogyan dolgozol?

– Az én világom az asztrotájkép fotózás, igyekszem úgy exponálni, hogy a téma felismerhető legyen a csillagok alatt.

Nagylátószögű objektívet, iso 3200-as fényérzékenységet és tág, lehetőleg 2.8-as rekeszt szoktam használni. Általában 25 másodpercig exponálok, ekkor még a csillagok nem mozdulnak be, pontszerűen látszódnak. Az előteret van, hogy néhány másodpercig zseblámpával világítom meg, anélkül ugyanis csak sziluettek látszódnának.

– Több fajta témában fotózol, legyen az táj- és, természetképek, vagy makrofotók, hogy kiemeljek talán három kategóriát a repertoárod közül. Melyik ezek közül a számodra leginkább időigényes és melyik kategória áll legközelebb hozzád? 

– Alapvetően a tájkép fotózás miatt kezdtem fényképezni, ez volt a kiinduló pont, de azt, hogy milyen állatokkal, rovarokkal, vagy vadvirágokkal hoz össze a sors fotózás közben, az mindig menet közben alakul ki.

Nyitott vagyok, sokszor a legjobb képek is véletlenszerűen születnek, ez is azt bizonyítja, hogy az életben rugalmasnak kell lenni. Egyáltalán nem tartom időigényesnek azt a módszert, ahogyan fotózom, sokkal több ráfordítást igényelne, ha lesből szeretnék fotózni, mert ott bizony várni kell. Ebből következik, hogy minden tiszteletem azoké, akik ilyenre vállalkoznak, én alapvetően a természetben jelen lenni szeretek, nagy sétákat tenni, az állatokat is csak cserkeléssel fotózni, a mozgásukat lehetőleg nem megzavarni. Egy fényképért nem tartom etikusnak, ha megbolygatom egy csapat őz vonulását.

– Mit gondolsz a fotómanipulásról, illetve mit jelent számodra a művészi szabadság?

– Szerintem mindenkinek szíve joga, hogy eldöntse, szereti-e a manipulált képeket, avagy sem. Az én stílusom a körülöttünk található természet megörökítése, néha ugyan eljátszok a gondolattal, hogyan festene mondjuk a dorozsmai szélmalom egy búzamező szélén, de az esetek 99,99%-ban ragaszkodom a valósághoz.

Ugyanakkor visszataszító, ha fiktív képeket akarnak valósnak ábrázolni, és nem jelölik meg, hogy ez csupán a képzelet szüleménye.  Az ilyenekkel nem tudok mit kezdeni, ha korábban valakire felnéztem, és ilyet látok tőle, akkor már nem tudok ugyanolyan szemmel tekinteni rá.

– 2015-ben a National Geographic Magyarország két fotódat is nap képévé választotta. Mi motivált ezek készítésekor?

– Az tény, hogy már korábban megfogalmazódott bennem, hogy szeretném, ha valamelyik fotóm nap kép lehetne, de a képek elkészítésekor mégsem ez motivált, a zár kattanásakor nem éreztem azt, hogy „most ez jó lehet a NatGeo-nak”. A beküldött képekből ők válogattak, végül kettő elnyerte ezt a címet. Azóta sem küldtem be fotót.

Kicsit irónikus, hogy az első képem pont nem az Alföldön készült, hanem a Duna-kanyarban, de szerencsére a második már egy zákányszéki tanya volt, a Homokhátság egy szegletében.

Ha kitör a vihar, mindenki a természete szerint cselekszik. Van, ki elnémul a félelemtől. Van, ki menekül. Van, ki elbújik. És van, aki szárnyát kitárja, és sasként szárnyal a szélben! (Elizabeth: Az aranykor)

– Mondható a fenti idézet a munkásságodra, tekintve hogy többször fényképezel viharban és keresed a különleges légköri képződményeket?  Miért vonz ez az irány, mit jelent számodra a tomboló természet megjelenítése? Kevesen fotóznak villámot, esőt, ezért vonzó számodra, netán erőt akarsz sugározni a képek által, vagy inkább a meghatottságod igyekszel megörökíteni?

– Nagyon tetszik az idézet, rendkívül találó. A kialakuló zivatar látványa minden egyes alkalommal magával ragad, azonban mindig szem előtt kell tartani, hogy a „természet az úr”, éppen ezért nem szoktam feszegetni sem a vihar, sem a saját határaimat. Ráadásul újdonsült apukaként sem venné ki magát valami jól, ha az éjszaka közepén kiállnék a villámok közé, miközben otthon hazavárnak.

A közeledő zivatarfelhő látványa az, ami vonz, ennek a bemutatása a célom, pusztán azért, mert szépnek találom. Szerencsére elég sokan osztoznak a „felhő-mániámban”.

– Az Időkép internetes oldalon gyakran találkozhatunk a viharvadász képeiddel, mi okozza a leginkább a nehézséget ezek elkészítésekor?

– Általában a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy odaérjek, amikor a zivatar érkezik. Nehéz összeegyeztetni egy átlagos napi rutinnal, hogy „jó, most fél kettő van, jön egy zivatar, eldobok mindent és már itt sem vagyok”. Az utóbbi időben inkább a viharok találnak meg engem, arra van módom, hogy lefotózzam, ami éppen „szembejön”.

– Az alábbi idézetet is olvastam tőled:

„Azt vallom, hogy egy jó képért nem kell messzire menni, nagyszerű makrófotókat lehet készíteni bárkinek a kertjében, a városhatárt elhagyva pedig rögtön elénk tárulnak a dél-alföldi erdők és mezők.”

Az Alföldet sokan unalmasnak tartják, azonban Te rengeteg csodás képet készítesz róla. Különös figyelmet szentelsz a Homokhátság természeti értékeire. Mire szeretnéd a figyelmet felhívni a képeiddel?

– A fotózásban számomra az a legszebb, hogyha valaki olyan témát fog meg, ami teljesen hétköznapi, ott hever a lábunk előtt, de úgy tudja bemutatni a képei által, hogy azután más szemmel nézünk rá. Jó példa erre Katharina Roters, aki a baranyai ún. „Kádár-kockákat”, a kúptetős házakat ragadta meg, hiszen alapvetően mind egyforma, de mégsem ugyanolyan.
Amikor elkezdtem fényképezni, az a cél lebegett a szemem előtt, hogy megpróbáljam úgy megragadni az Alföldet, hogy abból akár fali képek, kiállítások, valamint egyéb kiadványok születhessenek. Harmadik önálló kiállításom Zákányszéken lesz megtekinthető a Művelődési házban, augusztus 13-án, szombaton.

A képeimmel egy picit a látásmódot próbálom formálni, egyszerű, hétköznapi pillanatokat kapok el.

Sokszor fényképezek elhagyott tanyákat is, ez egyfajta romantikus beidegződés lehet nálam, ugyanakkor itt mégsem az elmúláson van a hangsúly. Ha jobban megnézzük, akkor ezek a magányos épületek gondozott gyümölcsösök, zöldségtáblák, ringó búzamezők között találhatóak, tehát észrevehető, hogy itt civilizációs változások miatt, vagy családi okokból maradnak magukra a tanyák, viszont a környező földeket gondozzák, tehát inkább csak ezt az átmenetet dokumentálom a kamerámmal, mintsem a pusztulást. Az utóbbi években nagyon sok olyan tanya részben-vagy teljesen összedőlt, amit még viszonylag ép állapotban is sikerült korábban megörökítenem. Ebből is össze lehetne állítani egy érdekes sorozatot.

Amikor fotózok, kilépek egy kicsit a napi mókuskerékből, a fényképezés egyfajta flow élményt ad számomra, sokszor sikerül teljesen kizárni a külvilágot. Ezt szeretném továbbadni. Sikeresnek érzem a képet, ha csak 1-2 másodpercre is, de megáll a szemlélő, értelmezi, befogadja, amit lát.

– Végezetül hagy kérdezzem meg, hogy miben látod a jövőt, milyen kihívásokat szeretnél teljesíteni a fényképezés világában?

Van-e esetleg valami tipped, hogy merre fejlődik ez a technológia, milyen lesz a fotózás akár csak 10 év múlva? Mindenki térhatású képeket készít? A szemüvegbe/kontaktlencsébe lesznek már beépítve az észrevehetetlen fényképezőgépek? Hová tart szerinted a technológia, hová tart az emberiség?

– Az utóbbi években családi eseményeket is megörökítek, ezek rengeteg élményt és tapasztalatot adnak. Minden alkalom új kihívásokat is jelent, a kreatív fotózások pedig kimeríthetetlen tárházát képezik az egyedi pillanatoknak. Kihívásnak élem meg, hogy olyan képeket adjak át, amely örök emlék marad.

A technológiai oldalt nézve, inkább megyek ki fotózni, mintsem képminőség-elemző grafikonokat nézegessek, és a képeimet sem a legdrágább felszereléssel készítem, számomra sokkal fontosabb, hogy jelen legyek a pillanatban, és a színeket, hangulatokat megörökítsem, minthogy a képzaj, vagy a dinamikatartomány miatt aggódjak.

Fontos ismerni a fényképezőgépem tudását, de talán még fontosabb tudni, hogy hol vannak a határai. Valaki nagyon találóan azt mondta, hogy szerinte a fotók a fényképezőgép mögött 5 centiméterrel születnek. Ezzel a kijelentéssel igyekszem én is azonosulni.

A technológiai fejlődéstől egyre nagyobb felbontású, egyre részletgazdagabb képeket ígérő szenzorokat várok, amelyek extrém magas fényérzékenység esetén is nagyon jó minőségű képet készítenek. A drónok kameráinak még bőven van hova fejlődniük, a kompakt gépekbe és a milc rendszerekbe is egyre nagyobb méretű szenzorokat várok.

Hogy mi lesz 10 év múlva? Már most sem tudok minden újdonsággal lépést tartani, lehet már készen vannak a fent leírtak is.

Alapvetően bízom az emberiség problémamegoldó képességében, a véleményformáló embereknek viszont sokkal jobban kellene ügyelniük, mit és hogyan fogalmaznak meg. Jó lenne, ha az interneten leírtakat, vagy a televízióban elhangzottakat senki sem kezelné tényként, amíg egy kicsit utána nem járt több hírforrásból, vagy át nem gondolta volna.

Az utóbbi időben nagyon elkényelmesedett a társadalom, mindenben az instant dolgokat keressük, mindent egyre kevesebb idő alatt el lehet intézni, még sincs elég időnk. Az is jó lenne, ha időnként feltekintenénk az égre is.