A szabadság börtönében

Sokunk megélt történelmi emléke, hogy 1989. szeptember 10-én éjfélkor megnyitották Magyarország nyugati határát, elsősorban az NDK menekültek érdekében, akik így továbbmehettek a másik Németországba. Szimbolikusan ettől a pillanattól számítjuk a rendszerváltást. Micsoda történelmi pillanat volt! Hogyan is érzékeltethetném ennek jelentőségét? Talán egy hazatérés élményeinek felidézése segíthet ebben.

A vonat gyenge fékezéssel, de bántó csikorgással lassított. Feltűnő volt, hogy ez a lassítás messze tovább tartott, mint ahogyan azt a korábbi állomásoknál megszokhattuk — talán ezért is ébredtem fel a couchette-em keskeny ágyán. Végre megálltunk. Szinte velem együtt párom is megébredt. Összetekintetünk, nyugtázván azt, hogy megérkeztünk a cseh határhoz. Kintről vezényszavak hallatszottak, ami miatt kíváncsian kászálódtam ki az ágyból. Az ablak üvegén át csak néhány homályos fényfoltot láttam, ezért lehúztam az ablakot.

Az első nyugati utamról írok, ami egy emberöltőnyivel ezelőtt vitt körbe pár nyugat-európai országon. Nem a csodás Velencéről, Milánóról, Tolouse-ról vagy Párizsról írok, ugyanis történetem a vonaton teljesedett ki! Utunk elején Budapestről gördültünk ki, és éjszakai utazókká lettünk. Nappal a csodás városokat jártuk, éjjel pedig tovazakatoltunk egy újabb álom beteljesüléséhez.

Könnyek között hagytam el Budapestet. Nem sírtam, nem kavarta fel érzelmeimet az, hogy végre elhagyom a szocialista tábort egy kis nyugati mintavétel érdekében, hanem csak az allergiás tüneteim erősödtek fel a huzatos vonaton. Még jugoszláv területeken araszoltunk, amikor komolyan elgondolkodtam azon, hogy vissza kéne fordulnom, mert nem fogom bírni az allergia megpróbáltatásait. A környezetemet alig láttam, annyira bőségesen könnyeztem. A kiszáradás réme is felködlött előttem, mert olyan tempóban folyt az orrom a maró-viszkető irritációtól. Triesztnél léptük át a határt, amely elválasztotta „Tito láncos kutyáinak” országát a Nyugattól. Meglepően könnyen kiengedtek minket a jugók, bár az is lehet, hogy könnyen engedtek be minket az olaszok. Még a trieszti öbölben kanyargott a vonat, amikor megmutatta magát a fejlett „nyugat”, és megtörtént a csoda: elmúlt az allergiám. Később kiderült, hogy a vasúti pályákat végig-fertőtlenítették, így az ottani szenny már nem okozott gondot a felkavarodó légáramlatokban. Nyugati körutam így, az allergiám tüneteitől mentesen telhetett el, és ebben a könnyű állapotban indultunk az utolsó fontos állomásunkra is, vissza a szocialista táborba, Csehszlovákiába, ahol Prága volt a legfontosabb úticél.

A Párizsból Prágába tartó utunkon a vonat imponáló tempóban, lendületesen robogott végig a pályáján, egészen a német-cseh határig. Az éjszaka közepén itt lassítottunk végtelenített csikorgással, majd végül egy kis lánccsörgető döccenéssel megálltunk. Megkezdődött a határellenőrzés, ami bő két óra hosszáig tartott. Ez volt az az élmény, ami segít megérteni a rendszerváltás jelentőségét.

Mint említettem, a hosszú fékezés, majd a vezényszavak kíváncsivá tettek, ezért lehúztam az ablakot, és igyekeztem kideríteni, hol vagyunk. A vonat a sínekkel párhuzamos, végtelenbe futó szögesdrót-kerítések között állt. A kerítés jó magas volt, talán 3 méter is lehetett. A teteje ívesen a vonat felé hajlott, azaz simán átmászni rajta lehetetlen volt. Néhány méterrel mögötte futott még egy kerítéssor, ami valamivel egyszerűbben készült el. Távolról több kutya ugatása hallatszott, ami miatt úgy sejtettem, a két kerítés között jól idomított, de véres ösztönű farkaskutyák jelenhetnek meg, ha azt a szükség úgy hozza. A kátránytól fekete fa villanyoszlopok a belső kerítésnél álltak, így a két kerítés közötti sávot, meg persze a vonat előtti teret egyaránt képesek voltak megvilágítani. Sárgás fényük nem volt erős, de abban a tömör éjszakai sötétségben elegendő volt a tájékozódáshoz. A vonat másik oldalán is ilyen dupla kerítés zárta el a külvilágot. Csapdában voltunk, nagyon durva és sötét csapdában.

A vonat összes ajtaja előtt állt egy-egy katona, kibiztosított géppisztollyal. Ilyet már láttam dokumentumfilmekből, archív képekről. Az Auschwitz-ba tartó deportáló vonatokat fotózták ilyen környezetben. Mit tagadjam, a tarkómon át bekúszott a félelem a zsigereimbe. Az ablakom alatt hirtelen megjelent egy csillagokkal dúsabban díszített katona, aki csehül mondott nekem valamit, miközben a pisztolyával felfelé intett. A fegyverrel mutogatás új volt nekem, de eredményes, így aztán felcsuktam az ablakot és leültem párom mellé az alsó ágyra. A kiszolgáltatottság erőtlenné tett minket.

A vonat folyosóján lassan géppisztolyosok haladtak, minden kupéba hosszan benéztek, furcsán hideg tekintetükkel a csomagokat, az ágyneműt, meg persze minket vizslattak. Nem nyitották ki az ajtót, csak úgy az üvegen át elemeztek minket. Alapvetően csönd volt, csak néha a bakancsos léptek hallatszottak. Jó fél óra múlva valami változás történt. Távolról olyan beszédfoszlányok szűrődtek be hozzánk, ami valamiféle katonai jelentéstételhez volt hasonlatos. A magam katonai múltja alatt jó pár jelentéstételt hallottam már, így valószínű, hogy jól következtettem.

Újból léptek hallatszottak, aztán szünet. Megint léptek, most már valamivel közelebbről, majd újból szünet. Ha egy drámaíró jegyezné e sorokat, most beszámolna arról, mily kínok között vánszorgott az idő ólomlábú léptein, miként vált egyre feszültebbé a hangulat, mint felajzott íjon az ideg, mert a helyzet egyre aggasztóbbá és idegesítőbbé vált. A katonák mozgásának időnkénti zaján kívül szinte semmi információ nem jutott el hozzánk a történésekből. Végre megjelent egy géppisztolyos, elhaladt a kupénk előtt majd hirtelen megállt. Rögtön a nyomában egy újabb géppisztolyos érkezett, aki kinyitotta az ajtónkat, belépett, hatékonyan körülnézett, majd, amikor végzett, belépett egy magasabb rangú határőr is. Láttam, ahogy egy még újabb géppisztolyos zárja el a kupé előtti teret. Ők voltak a második katonai különítmény, akik minket ellenőriztek. A határőr mondott valamit azon a rettenetes cseh nyelven, persze egy kukkot sem értettem belőle, de mi mást kérhetett volna, mint az útlevelünket, ezért automatikusan azt adtuk oda neki. Jól következtettünk. Valami abnormis részletességgel, koncentrált céltudatossággal vizsgálta a dokumentumot. Az ablaknál lévő kis asztalkán ott voltak a nemzetközi vonatjegyeink. Azokra mutatott és ismét karattyolt valami érthetetlent. Dermedt rémületünkben nem reagáltunk kellő gyorsasággal, ezért a katonát utasította, hogy azokat adja oda neki. A jegyeket is rigorózus alapossággal elemezte a határőr, sőt, egymással is összevetette őket. Ezek után az útlevél bejegyzéseit hasonlította össze a vonatjegyek adataival. Végre befejezte az elemzést és határozott, de lassú, gyakorlottan kimért mozdulattal adta vissza a papírjainkat, miközben a tekintetünket dolgozta fel magában. Végül hosszan fixálta a csomagjainkat, majd hirtelen kilépett a fülkénkből és a géppisztolyosaival a szomszédba távozott. Az ismerős zajok szakaszonként távolodtak tőlünk.

Drótkerítés, őrtornyok

Újabb jelentéstétel, amit olyan zajok követtek, amelyek valamelyest eltértek a korábban megismertektől. Most is egy négyfős különítmény járta a vagont. Elöl és hátul egy-egy géppisztolyos, akik védték a közöttük lévő górékat, akik most civil ruhát viseltek. Látszott rajtuk, hogy ők már tényleg élet és halál urai. Először együtt végigmentek a couchettek sora előtt, alaposan benéztek mindenhová, majd visszatértek és néhány kiválasztott helyre beléptek részletes vizsgálatra. Mi szerencsére nem érdekeltük őket. Valakit leszállítottak a vonatról. Most is minden csendesen, lassan, de hatékonyan történt. Ha jól sejtem, a leszállított utast visszaengedték. Becsapódtak a vagonok ajtói, jelezve, hogy lezárult a vizsgálat. Kezemet az üvegre tapasztottam és annak takarásában kitekintettem a sötétségbe. Kisebb civilruhás csoport beszélgetett, akik pár perc múlva szétszéledtek onnan. Mintha ismét jelentéstétel lett volna valahol. A vonat füttyszó nélkül indult el, lassan, kimérten, alig fokozva a tempót, mintha a masiniszta készülne egy bármikori vészfékezésre. A szögesdrótok még hosszan zárták a pályát, mintha véget érni nem akarnának.

A vonat többé már nem gyorsult fel arra a tempóra, amit a Cseh határ előtt megszoktunk. A kerekek sem gördültek már olyan csendesen és simán. A váltókon áthaladva durván megrázott minket a vonat. A fertőzött sínek fölött hamar visszatértek az allergiás tüneteim — sűrű, maró könnyek között, kábultan próbáltam felfogni utunk szocialista végét. Lélekben sírtam. Most már olyan vidékeken haladtunk, ahol jelszavakban mindig a népek szabadsága az első.

Kategória: Blog | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük